Egy elég pikáns sztorival fordulok hozzád. Lesznek, akik majd hitetlenkedve olvassák soraimat, de több munkatársam is meg tudja erősíteni az általam leírt történet valós mivoltát.
Évek óta egy fehérvári székhelyű kft. titkárnői állását töltöm be, egy igen magas beosztású üzletember a főnököm. A fizetés rendben van, a munka nem több, mint bárhol máshol, megbecsülik az alkalmazottakat, mondhatni ideálisak a munkakörülmények, ilyen szempontból nincs miért panaszkodnom.
Akkor mi a probléma? – kérdezhetné a laikus joggal. Nem is tudom, hogy mondjam el, még így arc és konkrét név nélkül is zavarban vagyok… Azért megpróbálkozom vele.
Nos, a főnököm olyannyira fontos ember, hogy több titkárnőre is szüksége van egyszerre. Általában két-három havonta cserélgeti őket, csak én maradok ebben a pozícióban biztos pontként. Hát persze, mivel a konkrét munkát én végzem és bár szerénytelenségnek tűnhet,úgy érzem kivétel nélkül megbirkózom a rám háruló feladatokkal. Persze én nem a kávét szervírozom…
Hogy miért van szükség még egy titkárnőre, ha én megfelelően ellátom az efféle teendőket? Khmm… Nos, én 40 éves múltam, nem vagyok már mai csirke, s bár anyanyelvi szinten beszélem az angolt ( 8évig éltem Torontóban ), rendelkezem az összes szakmai ismerettel és tapasztalattal, az igazgató úr előszeretettel vesz fel fiatal, dekoratív, ám kissé butácska, titkárnői feladatokra teljes mértékben alkalmatlan fruskákat.
Igen, pontosan arra kell neki a „friss hús”. Tudom, hogy valójában mindehhez nekem semmi közöm, ha a leánykák és a főnök is elégedett, akkor egészségükre, de engem és néhány munkatársamat mégis mérhetetlenül zavar a dolog. Talán a vékony falak, talán a túlzott vehemencia az oka, de állandóan a kiszűrődő, félreérthetetlen hangfoszlányok („suttogások, sikolyok”) mindenkit frusztrálnak.
Szólni természetesen nem merünk, mert féltjük állásunkat, de még ha szólnánk is, változna valami? Forrás: Munkahelyiterror.blog.hu