„Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?” (KFT: A botrány.)
„Társadalmunk jelképei között ott a beszélõ nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszéd szükségletének hatására – hosszan és kimerítõen válaszol.” (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlõdik majd, mégpedig éppen az õ korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélõdõ számára tényleg úgy tûnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdõdött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítésérõl szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása elõtt.
Elnökök és nõügyek – Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentõs államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy idõben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy idõben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nõügyeirõl is. Oly sok volt a jelentkezõ a tízhónapos kampányidõszak alatt, hogy már csak a „nem zörög a haraszt” tézisébõl kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetû. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós mûsorban inkább arról próbálták meggyõzni a nézõket, hogy az ilyen dolgok csak kettõjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetbõl indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.
Bill Clinton elõtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentõséggel. Az ország elsõ számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfõ, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyû. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként elõszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói elõtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai „félrelépése” miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttmûködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.
A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Errõl csak jóval késõbb és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akibõl nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az õ egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.
Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nõügyekrõl, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerû embereket, s ezzel a bizalom, a bensõségesség érzetét erõsítette. Fellépései elõtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelõ lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyrõl az elsõ hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.
Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerû nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetõséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki elõször használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerûen az õ személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelõtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.
Jog kontra hagyomány – A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen mûködtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvözõ rockzene.
Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elõl menekült a magánszférába. Épp ellenkezõleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétõl (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelõtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.
Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális1 politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette gyõzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségû politikussá. Állítása szerint Nixon „a csendes többséget” képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetõzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú idõn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerû terjedését is. („Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegû: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendõzés” – írja Foucault.
A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott „identitás” ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsõdlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentõsen felértékelõdött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdõk (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezõk (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bõrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevõi leginkább házastársi hûségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfõi pozíciójának megerõsítéséért küzdenek.
A felsorolt, nagyon is különbözõ problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nõk, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérõ minták szerint élõ embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a „többségtõl” eltérõ magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idõ után valóban bûnös tevékenység forrásává.
Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sõt valószínûleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). „Clinton jelleme” azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták „gyenge pontjának” tart, és amelyre elõszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.
Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követõen a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellõzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselõház elnöki tisztét töltötte be.
A „jobboldali összeesküvés”
Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetõk: õk is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levõ elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta mûködõ pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elõsegíteni, hogy a nõk és a színes bõrûek számarányukhoz közelítõ mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltõ, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.
Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervezõ és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.
A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levõ „bizonyítékok” segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások elõtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitûzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelõtti Arkansas-i ingatlanügyletekbõl – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezetõ kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendõ ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.
A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan „gusztustalannak” nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekbõl kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükrõl, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek2 tûréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még õk maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e õt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.
Ahogy Kenneth Starr „független” ügyész lépésrõl lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellõztetése ezúttal éppen a lényegrõl tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje „egy nagyszabású jobboldali összeesküvés”3 célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátterérõl, a „független” ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségbõl, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hûtlen férj mellett.
Clinton az õt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a „fehér, angolszász, protestáns” [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetérõl elmondott kongresszusi beszédében észrevehetõen baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelõzõ három-négy évre jellemzõ centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlõség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépõ, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlõség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az elsõ világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban „kisebbségnek” nevezett csoportok: a nõk, a színesbõrûek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.
A sajátos eszközökkel vívott „csata” végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.4 Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jellemérõl szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselõházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel késõbb azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.
A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz címû kötetbõl (17.):
„A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretõje, van szeretõje, aki egy másik milliomos felesége, van barátnõje, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretõje, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretõje volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretõje van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják.”
Kétségtelen, hogy Clinton nem „szegény ember”, ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselõjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.5 Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a „jóléti állam” lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a „reformoknak”, amelyek a különféle „kisebbségeket” támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.
„…és ami mögötte van”
Aki Amerikában nõ, színes bõrû, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhetõ a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A „kisebbségekhez” tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezetõ pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szûk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézõjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.
Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben „csak” 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyûjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekbõl a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlõségérõl azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselõi, szenátori, és legfõképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).
Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: „a hatalom csak úgy elviselhetõ, ha jelentõs részben el van rejtve.” (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levõ személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal6 rendelkezõ egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer „nyilvánvalóan” átlátható, ellenõrizhetõ, és végsõ soron demokratikus.
A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manõver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyrõl, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fõ baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létezõ társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezõkbõl építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a „kukkoló mccarthyzmus” kifejezéssel illetni.
Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése elõtt. Errõl írja Eric Schlosser a következõket:
„Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év elsõ kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az õ liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit.” (Greider et. al. 42.)
A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább „póthadviselés” (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány elõtt megvilágította az „Amikor a farok csóválja” (Wag the Dog) címû film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro fõszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerûségvesztését egy mûháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetõfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésrõl döntöttek, az amerikai haderõ éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez késõbb be is következett, de már más okok miatt).
Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevõ problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvetõ társadalmi botrányokról: a szegénységrõl, az éhínségekrõl, a betegségekrõl, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sõt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek
1 Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történõ érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történõ elõrelépés) összeütközött egymással. A késõbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tûnt el.
2 Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletû királysága idején (1936-37).
3 Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.
4 A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbõrû szeretõk, homoszexualitás stb.).
5 Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzõk számottevõ változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvõ kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levõ kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.
6 Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetõen konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az „antitröszt” törvényeket a magát progresszívnek nevezõ irányzat kezdeményezte a századelõn, azok a tõke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát. Írta: Andor László, Eszmélet.