Nyári estéken tárva-nyitva volt a földszinti szoba franciaablaka. Ha az arra járó benézett, a csigavonalas erkélyrácson át matracokon üldögélő, hosszú hajú fiúkat és lányokat láthatott. A fű illata Jimi Hendrix, Bob Marley, David Bowie dallamaival keveredve szállt kifelé a csöndes mellékutcára. Senkit sem zavart, sem a szag, sem a zene. Néhány járókelő elmosolyodott.
A fű szót először Baudelaire használta, 1860-ban, arab mintára a marihuánát és hasist jelölve így a mesterséges mennyország útján. A nagy Robert értelmező szótár két idézetet kínál ebben a tárgykörben. Egyet a Le Monde egyik 1977-es számából (történetesen abban az évben kezdtem Párizsban élni): „Senki nem talál benne kivetnivalót, még csak meg sem ütközik rajta, hogy a szocialista rádióban egy lelkes műsorvezető minden szombaton bemondja a városban kapható fűfajták félhivatalos árfolyamát.” A szótár másik idézete pár évvel későbbről, az Expressből való: „…kávé után konyakkal, majd füves cigivel kínálnak”.
Nyoma sincs az illegalitás hangulatának.
A fűszagú földszinti szoba egyik falát teljes egészében egy bársonyos benyomást keltő műszálas anyag, derűs világoskék színű lepel borítja. Hónapokon át varrogatunk rá színes rongyokból kivágva az aznapi ihlet szerint fát, virágot, állatot. Hátul kis fenyves, ezüst selyemtó mellett brokát szomorúfűz, tavirózsák, lapulevelek, békák, elefánt, zsiráf, papagáj, röpködő paradicsommadarak, az égen jobbról nap, balról hold, középen néhány csipkehabos felhő: édeni idill. Mint azok a mindenütt árult, színes, pszichedélikus poszterok, amelyek a mi szobáinkban is láthatóak, akárcsak a gazdag rajzolatú mandalák, meditációra késztetve, távol földi hívságoktól, földhözragadt matériától. Édes semmittevés, amely csak látszólagosan az, hiszen telve a rejtélyes világegyetemmel.
Az édenkertet főként Charlotte és én gazdagítottuk varrományainkkal, a többiek csak időnként tettek hozzá valamit. A ház szépítése, a növények ápolása, a lélek finom rezdüléseinek tárgyiasítása egy szárított rózsaszál vagy egy házilag gyurmázott, apró kiscica formájában mindig Charlotte műve volt. Kócosgöndör, vörös haj, zöldes macskaszemek, puha, kötöttzoknis járás lábujjhegyen, kopogás helyett halk kapirgálás az ajtón, arab vagy afgán, nem túl gyakran mosott, földig érő, hímzett ruha. Horoszkóp, tarot-kártya, Yi-king, makrobiotikus receptek, holdnaptár, álomfejtés. Charlotte fönn lakott a padlásrészen, az alacsony, ferde tető gerendái alatt rakosgatva össze mozaikokból az életét. Nem dolgozott, munkanélküli-segélyt kapott, vagy talán inkább ő is hosszú távú betegszabadságon pihent; marginális körökben akkoriban sokan íratták ki magukat éveken át valamilyen dilivel. Állítólag elég volt olyasmit mondani, hogy doktor úr, rettentő depressziós vagyok, képtelen lennék reggel fölkelni, csak azért, hogy részt vegyek ebben a zajos túltermelésben itt körülöttünk, nem, doktor úr, én ezt nem bírom, és az orvos belátta, hogy ezzel a nála páciens gyanánt jelentkező állampolgárral a termelés úgysem nyerne semmit, kiírta hát.
Charlotte a ház urának volt a barátnője, az egyik; együtt találták meg és bérelték ki ezt a helyszínt, egy másfél emeletes ház háromnegyed részét a hajdani falura még néhány régi házacskájával emlékeztető negyedben, nem messze a Pčre Lachaise temető egyik rejtőzködő oldalkapujától. Nem volt nagyon jó állapotban, de Léon a tulaj utólagos jóváhagyásával saját kezűleg ügyesen felújította, kényelmessé téve több személy együttlakására. Léonnak volt érzéke ahhoz, hogy öreg házak vagy házrészek belső tereit saját keze munkájával alakítsa át aktuálisan megálmodott életmódjához igazítva. Néhány évenként váltott; többnyire Párizs 20. kerületében maradva kibérelt vagy megvett egy kicsit lepusztult egy- vagy kétemeletes házat, saját kezével és az élete folytatásában részt vevő partner segítségével felújította. Az új lakótér megteremtése a fizikai munka terhein túl lelki súlyokkal is járt, természetesen mindig a partner miatt.
Ennek a háznak – amelyet ők ketten azért béreltek, hogy majd más lakótársakkal együtt megteljen élettel – az anyagi terheit kezdetben Léon egyedül állta; Charlotte úgy vélte, hogy finom jelenléte és folyamatos jótéteményei arányos hozzájárulásnak tekinthetők a közös háztartáshoz. Léon ennek nem örült.
Charlotte korábban tisztes kispolgári életet élt – ő mondta így -, orvosasszisztens volt, majd gyógyszerügynökként járta a rendelőket, hogy fölkínálja az orvosoknak a legújabb gyártmányú készítményeket. Esténként kikapcsolódni a Contrescarpe-ra járt. A kicsi, hangulatos tér egyik kávéházában írogatott hajdan Hemingway, itt kezdte énekespályáját Georges Brassens, Jacques Brel, Nougaro. Charlotte szerette érezni maga körül a művészet szellemét, miközben mályvaszínű kiskosztümben, retiküljét az ölében tartva ült barátnőjével a kávéházi asztalnál. Egy szilveszteréjszakán, vidám és barátságos társaságban egy ismeretlen, megnyerő fiatalember nagyon meggyőzően magyarázta neki, hogy milyen sokféle és milyen széles a világ, mennyire vonzó minden ismeretlenség, közben egy apró LSD tablettát pottyantott az italába. Ezt Charlotte csak napokkal később tudta meg, már Amszterdamban, ahová habozás nélkül, egyenesen a kávéházi asztal mellől, a fejében zajló tűzijátéktól megbűvölve követte a megnyerő fiút. Néhány hét múltán világszemléletében megváltozva hazatért Párizsba, nem ment vissza a munkahelyére, gyógyszergyárak, gyógyszerek és az egész burzsoá fogyasztói társadalom meggyőződéses ellenzőjévé vált, feladatának az emberi lélek és a kozmosz harmóniájának kutatását tartotta.
„Zöld keze” volt, ahogy a francia tudja érzékletesen mondani: minden növény kivirult a gondozása alatt. És minden macska szóba állt vele. De ha úgy adódott, egereket is szívesen megsimogatott; a természet teremtményeivel való elmélyült kapcsolatában a bolhák életét is tiszteletben tartotta. Ám volt, amire lankadatlanul tudott haragudni: a társadalomban uralkodó merev szokásokra, minden hierarchiára, előítéletre, csukottságra. Nosztalgikusan mesélte, hogy 68-ban valamelyik párizsi kórházban minden további nélkül elzavarták a feudális rendet fenntartó főorvost, és bizottságot választottak, hogy az képviselje demokratikusan mindenkinek az érdekeit, főorvosét, ápolónőét, betegszállítóét, betegét egyaránt; egy híres elmegyógyintézetben pedig a medikusok akcióbizottságot alakítottak, hogy a pszichiátriai szemléletváltás nevében átvegyék az irányítást.
A pszichiáterek közül később sokan egyértelműen kifejezték véleményüket a fennálló társadalmi struktúráról és egyes munkahelyek elembertelenítő hatásáról, amikor jó lelkiismerettel évekre kiírták betegszabadságra a lelkileg gyengélkedőket, az addigi életükkel meghasonlottakat.
Florence, másik lakótársunk, egy főorvosi felülvizsgálaton, amikor betegszabadságának újabb egyéves meghosszabbítása volt a tét, nyíltan megmondta a doktornak, miért lenne nagy szüksége erre a további évre. Pályamódosítással próbálkozik, korábban titkárnő volt, életével és önmagával elégedetlenül elkezdett egy pszichoterápiát, amelybe most már annyira belemélyedt, hogy nemcsak önmagán dolgozik, de terapeutaképzésen is részt vesz. Szeretné pszichoterapeutaként folytatni a pályáját, de ehhez még egy év fölkészülésre feltétlenül szüksége lenne. Az orvos bólintott, jó munkát, mondta, és megadta az egy évet. A következő felülvizsgálaton megkérdezte, hogy halad a képzés, és magától ajánlott föl még egy, utolsó évet, hogy Florence kiépíthesse kezdeti pacientúráját, legyen már némi önálló jövedelme, mire lejár a betegszabadsága. Az orvos ezzel ideiglenesen átvette a munkanélküli-központok továbbképzést biztosító részlegének szerepét: egy munkájától megcsömörlött titkárnőnek lehetővé tette, hogy kitanuljon egy új, számára vonzó mesterséget.
Charlotte és Florence régebben állítólag jó barátnők voltak, nem tudom, én később pottyantam bele az eseményekbe. Amikor Magyarországról két kisgyerekkel megérkeztem a kommunába, mély meggyőződésem szerint egy, egyetlenegy ideiglenes évre (amiből ott a kommunában kettő, Nyugat-Európában és Afrikában öszszesen csaknem húsz év lett), addigra a házban Charlotte már bukott, de megtűrt királyné volt, én egy ideig az újonnan jött, aktuális kedvenc, Florence pedig az örökös régi-új barátnő, aki fenségesen fütyült a női szolidaritás egyébként divatos eszméire, és úgy tudta végigmérni vélt vagy valós riválisait, hogy jéggé fagyott nemcsak az ezüstselyem tó a faliszőnyegen, de még az indiai füstölők illatos csíkja is.
Volt egy szeszélyes természetű cirmosa, Charlotte-nak pedig egy éjfekete macskája, mindkettő nőstény. A ház ura persze kandúrt tartott, a szépen fejlett fekete-fehér állat iszonyú visításokkal és karmolásokkal kergette el a kóbor macskákat, ha azok a két nőstény szagát követve bemerészkedtek a nyitott földszinti ablakon. Időnként a nőstények is kaptak rendreutasító morgásokat, ámbár az volt a benyomásunk, hogy a kandúr szívesen vette, ha a lánycicák összeverekedtek miatta. Mulatságos volt látni, hogy a macskák közötti marakodások, hancúrozások, barátkozások és összecsapások gyakran tükrözték gazdáik aktuális viszonyát egymáshoz és a többiekhez. Florence cirmosa például egy időben rendszeresen besurrant a szobámba, hogy itt-ott rászarjon fontosabb használati tárgyaimra, beleértve becses kelet-európai útlevelemet is, Charlotte fényes szőrű, fekete cicája viszont fel-felugrott az ölembe, és kényelmesen elhelyezkedve dorombolt.
Florence geológia szakon kezdte stúdiumait, de nem fejezte be az egyetemet, a mozgalmi lendület az új, szabad Algériába vitte, ahol elvállalta egy osztatlan falusi iskola vezetését. Megismerkedett egy ugyancsak mozgalmi feladatokat ellátó, szép szál olasz fiúval, csináltak egy gyereket, az Algírban született kislánynak dallamos arab nevet adtak, a szó jelentése: fuvola. Hét éven át együtt maradtak (a hét év alatt egyetlen napunk sem múlt el szeretkezés nélkül, mesélte később szexkirálynői öntudattal Florence), de az olasz szociológusnak nem akarózott elköteleznie magát, sőt még a gyerek hivatalos elismerését is húzta-halasztotta, végül a kislány, kamaszkora táján, maga harcolta ki a nevét, kellő határozottsággal, akkor már régen különélő apjától.
Időközben Párizsba költöztek, Florence titkárnői állást kapott a 68-as mozgalmak nyomán született új, liberális egyetem egyik tanszékén. Ott ismerkedett meg Léonnal, egy másik, ezúttal magyar származású szociológussal, akit nagy becsben tartottak a tanszéken 68-as érdemeiért, és aki ideje nem csekély részét azzal töltötte, hogy különféle módokon – analízis, pszichoterápia – kiderítse, miért izzad mindig a tenyere. Florence-szal a hosszú éveken át tartó, bioenergia tanfolyamnak nevezett terápián kerültek egymással szoros szövetségbe. Ez egy Freud meghaladását hirdető és vele örök harcban álló, reichiánus ihletésű terápia volt, mindazt a hatást magába olvasztva, amit a szándékai szerint iskolaalapító terapeuta pár indiai, tibeti és kaliforniai önkereső útjain összegyűjtött. A pszichoanalízissel csak a beszéd kezdetéig tudsz lemenni a múltadba, hirdették, csak addig, amit szavakkal el lehet érni, de mivelünk a születésedig visszajutsz, mert a test emlékezik, és a sejtjeid emlékét, ha sikerül fölidézned és újra átélned, már tudatosítod.
Tágas vidéki kúriát kell elképzelni, hatalmas park közepén, lakott helyektől távol. Ide vonul el öt napra hat nő és hat férfi, hogy a terapeuta pár irányítása alatt különféle módszerekkel, elsősorban légzéstechnikával és jó nagy adag önszuggesztióval eljusson a múltjába, papát, mamát kiabálva, átkönnyezett matracán kézzel-lábbal kalimpálva rátaláljon egy hajdani sérelemre, ami most már, hogy lelepleződött, talán nem fog több galibát okozni.
Léon az életben is inkább a testbeszéd embere volt, kevésbé a szavaké. Ha magyarul beszélt, nem mindig volt könnyű megérteni, kihámozni a lényeget, de ezt annak tulajdonítottam, hogy kisgyerekkora óta a szülein kívül mással nem beszélt magyarul. Azután észrevettem, hogy franciául is hasonló a helyzet; később, amikor az életem már meglehetősen távol volt Léonétól, Florence-szal viszont összebarátkoztam (addigra már ő is inkább szövetségest, mint riválist látott a nőkben), elárulta, hogy gyakran ő sem tudta igazán követni, mit akartak jelenteni Léon tekervényes gondolatmenetét furcsán követő szavai.
Léon lakrésze a macskaköves, árnyékos udvarban jobbra volt, két nagy helyiség: a kevéssé használt dolgozószoba és az úgynevezett fehér szoba, ahol fehér festék fénylett még a padlón is, a hatalmas duplaágy takarója is szépen hímzett, hófehér volt, minden az ártatlanság képét mutatta. Ez volt a ház urának a hálószobája, amelyet akkoriban már nem osztott meg Charlotte-tal; egyrészt voltam én, másrészt volt Florence, aki hol odajött lakni a kislányával, hol elment, olyankor Léon járt hozzá sűrűn, miközben a házban más, baráti férfiak telepedtek meg hosszabb-rövidebb időre.
Az egyik egy matematikus volt, lefegyverzően kedves férfi. Szülei még kisgyerekként menekültek családjukkal Oroszországból, Serge már nem tudott oroszul, de szeretett vodkát inni kovászos uborka kíséretében, és jobban értette bennünk a kelet-európait, mint bárki más a franciák közül. 68 után nem találta helyét az újra berendezkedni kezdő társadalomban, világ körüli útra indult, barátai néha hírt kaptak tőle innen-onnan, Kaliforniából, Mexikóból, egzotikus nevű szigetekről. Amikor tíz év csavargás után visszatért párizsi életébe, ahol baráti köre kalandhősnek kijáró ovációval üdvözölte, felesége viszont nem fogadta vissza, először hozzánk jött lakni, amíg kitalálja, hogyan folytassa az életét. Közel egy évig velünk maradt. Nagy tekintélye, valóságos legendája volt, ami lehetővé tette, hogy mindjárt kezdetben megváltoztasson néhány háziszabályt. Ezek közül a legfontosabb a közteherviselés újraelosztása volt.
Az addigi rend szerint minden személy után azonos részt kellett havonta befizetni a közösbe. Egyébként a lakbér szerencsére alacsony volt, és az életmódunk sem pazarló: zöldséget-gyümölcsöt a piacról a zárás előtti, olcsó percekben szereztünk be – a mozgó zöldségpiacok délben zárnak -, ruhaneműt, használati tárgyakat leginkább a montreuil-i bolhapiac ötletgazdag kínálatából válogattunk. A konyhában egy nagy műanyag dobozban tároltuk a háztartáspénzt számlák, listák, fontosabb papírfecnik között. Minden hó elején betettük a közösbe a részünket, erre egy ideje már Charlotte is hajlandó volt; Florence a kislányával két főre, én a két gyerekemmel három főre fizettem. Serge szociális érzéke ezt nem tűrhette, csak a felnőttek fizetnek, a három gyereken osztozunk, döntött gyorsan és határozottan, ami nekem nagy megkönnyebbülést jelentett, mert akkor még csak alkalmi feketemunkákat vállalhattam. Léon feszengve belátta az új rend igazságosabb voltát, de nehezen leplezte, hogy zokon veszi tekintélyének ezt a kis csorbulását.
Azután felbukkant Martin is, Serge barátja, a sokoldalú vidéki kézműves, aki feljött Párizsba szerencsét próbálni. Bordeaux-ban született, kiejtése a francia Dél összes akcentusát egyszerre hordozta, ami a párizsiakat szeretetteljes, széles mosolyra derítette; Serge egyszer azt mondta, hogy Martin beszédétől a Cévennes lejtőin szikkadó füvek és a mediterrán tenger sós szagát érzi. A Délről jött fiú apró termetű volt, vékony, inas; hegyes kis szőke szakállával úgy nézett ki, amikor fejére húzta csúcsos kötött sapkáját, mint egy erdei manó. A kézművesség minden válfajához értett, mindent meg tudott javítani, fa- és fémhulladékokból ötletes használati tárgyakat varázsolt.
Mindig vigyorgott, vagy majdnem mindig. Ha a házban rosszkedv uralkodott, például mert Léon feszült volt, de nem mondta meg, mi a baj, csak jelekből sejthettük, és Serge sem volt otthon, hogy holmi világ körüli anekdotával vagy egy új tudományos fölfedezés lelkes taglalásával vagy a társadalmi rend hiábavalóságainak ostorozásával ellensúlyozza Léon néma jelenlétének súlyosságát, akkor Martin mentette a helyzetet valamilyen vidám javaslattal, esetleg a Serge-zsel közös munkájuk bonyodalmainak zamatos előadásával. Furcsa párt alkottak ők ketten: miután Serge nem akart visszailleszkedni az intellektuális életbe, vagy talán próbálta, de elsőre nem sikerült neki, inkább kétkezi munkát vállalt, és összeállt Martinnal lakások felújítására. Csak nekik tetsző feladatokat vállaltak, élvezték a munkát, de nem siették el, nem is kerestek különösebben jól, mert a rokonszenves megrendelők, ők ugyanis kizárólag ilyeneknek dolgoztak, többnyire szintén marginálisok voltak, akiknek házújítási ötletei lapos pénztárca fölött sziporkáztak.
Esténként a közös helyiségben ültünk a falak mellé fektetett matracokon, mögöttünk a bársonykék háttérben egyre gyarapodó, varrott édenkert, a szoba közepén a földön, asztal gyanánt, hatalmas, keleti mintázatú sárgaréz tálca, egy utazásból vagy tán a közeli bolhapiacról, rajta egy ugyancsak keleties hangulatú, faragott fadoboz, abban fű, hasis, pipa, cigarettapapír. Néhanapján egy kis LSD is, tabletta vagy bélyeg formájában.
Nyitogattuk a percepció kapuit, kiderült, hogy a dolgokat másképpen is lehet látni, hogy mindennek sokkal több aspektusa és rejtélyes összefüggése van, mint gondoltuk, hogy valóság és nem valóságnak hitt valóság határai átjárhatók, hogy az idő talán mégsem lineáris, sőt kérdéses, hogy egyáltalán van-e. Megpróbáltunk kilépni szűkös önmagunkból, nem akartuk elhinni, hogy a világ csak annyi, amennyit véges testünkben és szellemünkkel felfogni képesek vagyunk, a végtelenre vágytunk, unióra a világmindenséggel. Kitárt karral átölelni az eget és a földet, testünkben élni át a mítoszokat, találkozni a teremtő erővel, föllebbenteni azt a nevezetes fátylat, ráébredni a valóság rejtett természetére… Eléggé beleszédültünk.
Charlotte padlásán egy kék-fehér, hímzett falvédő szecessziós keretben ezt a feliratot hordozta: „A kenderben lakozó szellem a béke és a tudás szelleme. A kender kínálta bűvöletben az örökkévaló villáma az anyag homályát tiszta fénnyé változtatja át.” Charlotte állította, hogy ez idézet egy száz évvel korábbi hivatalos jelentésből, amelyben egy brit gyarmati tisztviselő számolt be a királyi háznak a kendernövény indiai használatáról. Nem tudtam, hogy elhiggyem-e; de évtizedekkel később, meglepetésemre, véletlenül rábukkantam a hiteles forrásra.
Ezek szerint talán az is hihető volt, hogy a padláson szerteszórt, képeslapra, névkártyára, papírszalvétára tollal, színes ceruzával firkantott jellemzések a fűről mind a világkultúra különféle hírességeitől származtak: „istenek füve”, „megvilágosodás magva”, „mennyei vezető”, „győzedelmes nőiség”, „halhatatlanság elixírje”. Ez már személyi kultusz, mondtam Charlotte-nak, de ő csak nevetett a hasonlaton, amelyet több mint sántának nevezett. A ház lakóiban időnként derültséget keltettek a kelet-európai társadalom nyomait tükröző asszociációim.
Aztán megint rápipáltunk, és úgy éreztük, látjuk összeomlani az értékrendeket, darabjaira hullani a megmerevedett hierarchikus világképet, süketen és öntudatlanul hanyatlani a felsőbbrendűnek hitt, civilizált első világot az összeomlás felé, fejünkben a nagy világfordulás hologramjával láttuk a megállíthatatlan technikai haladás és anyagi növekedés nevében pöffeszkedő fehér hím hatalmat ingadozni. Paradigmaváltás, ez volt a kulcsszó, egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami a gubancot okozta, váltani kell, másképpen nézni, látni, csinálni a dolgokat, hogy az egyén, a társadalom, az egész bolygó súlyos bajaira sikerüljön valahogy megoldást találni. Nagy gondban voltunk, de telve optimizmussal. Ahogy újnak remélt korszakok kezdetén szokás.
Amikor lakótársaim személyes emlékeiket idézték a vincennes-i egyetem születéséről, ámulva figyeltem a szabadság itteni, nagy köreit. Mesélték – Charlotte kipirulva, Léon visszafogott büszkeséggel, Florence politikusan -, hogy milyen nyüzsgő élet folyt, általános eufória, minden csupa mozgás, dinamika, eszmék cseréje, földrészek szellemi találkozása, sosem látott egyenlőség tanárok, diákok és adminisztratív személyzet között. A takarítónő is részt vett a döntésekben, és bárki taníthatott, ha értett valamihez, nem kértek hozzá diplomát; neves írók és végzős diákok tartottak sikeres előadásokat. Mindenki beiratkozhatott hallgatónak akár érettségi nélkül is, a művelődni vágyó aktív dolgozók kedvéért esténként és szombaton is voltak kurzusok. Ilyenekre járt egy ideig Charlotte – akkor még volt munkahelye -, hogy közelebbről megismerkedjen a pszichológia legújabb irányzataival. Az esti óra nem esti tagozatot jelentett, a különválasztást diákok és dolgozók – tehát egyetemi élet és a munka világa – között, mint igazságtalant, megszüntették. Tizennyolc éves, kényelmes életű gyerekek mellett az egyetemi padokban megélhetésükért évtizedek óta gürcölő dolgozók ültek, akik most esélyt kaptak rá, hogy folytassák tanulmányaikat. Charlotte ezt a demokráciát még évekkel azután is meghatottan emlegette, hogy már sem dolgozni, sem egyetemre járni nem bírt, a japán miniatűr fa, a bonszaj rejtelmeibe mélyedve kereste az élő világ értelmét.
Az egyetem kapui reggel nyolctól éjfélig nyitva álltak, zajlott az élet, mindenki mindenkivel tegeződött (azelőtt a diákok még egymás között is magázódtak), strukturalisták, egzisztencialisták, lacanisták, szituacionisták és más iskolákhoz tartozó rangos tanárok tegeződtek a campus füvén sült merguezt kínáló arab mozgóárussal és a Dél-Amerikából menekült fiúval, akiből óvó bácsi lett, mert bölcsőde-óvoda is tartozott az egyetemhez; erről Florence mesélt. Korábban nem is létezett olyasmi, hogy egy fiatal anyuka beadhatja megőrzésre gyerekét az intézményben, ahol dolgozik. Itt viszont igen, így tudott ő is Algériából a kislányával hazatérve munkába állni.
Új tanszékek születtek – film, szobrászat, urbanisztika, pszichoanalízis -, amilyenek soha azelőtt francia egyetemeken. Léon is egy új tanszéken tartott szemináriumokat, annyira sokágú interdiszciplináris témában, hogy soha nem értettem meg pontosan, miről. Gyakran volt feszült a vincennes-i belügyek miatt: a forradalmi hevületben született egyetem ezer gonddal küzdött, végtelenbe nyúló értekezleteken próbálták megvitatni, felülvizsgálni, újraértékelni, megőrizve meghaladni és így tovább azokat az elveket és álmokat, amelyek a gyakorlati megvalósulás során nem akartak működni. Be kellett látni, de ez fájdalmas volt, hogy a tudományos munka szervezeti kérdéseiben a portás mégsem kompetens. Egy évtized eltelt 68 óta, és már nem volt olyan biztos, hogy tényleg minden lehetséges – „légy realista, akard a lehetetlent” -, hogy a költészet az utcán, a strand fövenye a macskakövek alatt van, hogy az álom valóság, hogy tilos tiltani.
Pedig a forradalom kétségtelenül győzött: a régimódi tekintélyuralom a nyakkendő használatával és a magázódással együtt szemlátomást visszaszorult, megváltozott a politikai stílus és az emberek életformája az öltözködési, gyereknevelési, párkapcsolati és szexuális szokásokkal együtt. Már semmi sem lesz úgy, mint régen. De azért a változások gerjesztői, új helyüket keresve, láthatták, hogy olyan nagyon gyökeresen nem lett mássá a társadalom. Föllazult, ez tény. De mégiscsak elmaradt az álmoktól. Nem mindenki lelkesedett a „Ne szabadíts föl, majd én fölszabadítom magamat”, a „Le a szocreállal: éljen a szürrealizmus!” gondolatára. Ám a kelet-európai szürke alagútból érkezett utas a szabadság minden efféle fuvallatának nagyon tudott örülni.
Gyerekeimet az iskolában sok egyéb mellett arra is tanították, hogyan kell tüntetni. Egy napsütéses őszi délelőttön tanítók, tanárok, szülők és gyerekek nagy vidáman vonultunk transzparensekkel, papírvirágokkal és pengetős hangszerekkel az oktatási minisztérium elé, követelve a támogatást az iskola omlatag épületének – nagy, kertes villa volt Saint-Mandéban, a Vincennes-i erdő mellett – a felújítására.
Ezt a helyet is 68 szelleme járta át, pedig sokkal régebbi, de még mindig kísérletinek nevezett iskola volt, óvodáskortól 16 évesig fogadta be a gyerekeket. A húszas évek reformpedagógiai hullámában született Decroly-iskola, mint alternatív próbálkozás, az állami közoktatásügy mostohagyermeke volt, a minisztérium megtűrte a létezését, de szűkre szabta támogatását. A bürokrácia fütyült arra a tényre, hogy lelkes szülők gyereküket már magzatkorában felíratták a Decroly várakozási listájára, remélve, hogy bejut majd a kiscsoportokban működő, a francia iskolarendszerben honos poroszos rendtől igen távol álló, elsősorban önállóságra, kíváncsiságra, a másság természetes elfogadására nevelő, szabadelvű intézménybe, ahol a gyerek, ha fáradtnak érezte magát, kisétálhatott a kertbe, hogy a simogatóban kiskecskével, nyuszival meg még nem tudom milyen állatkával múlassa idejét, vagy kapáljon a kis veteményben. Az én lányomat és fiamat azért vették föl azonnal, minden előjegyzés nélkül, tanév közepén, mert érdekesnek és pedagógiailag hasznosnak találták a szituációt: hogyan fogad – és fogad be – a gyerekközösség két kis messziről jött idegent, akik egy szót sem tudnak franciául.
Mire a tüntetésre sor került, ők már otthon érezték magukat az iskolában és a francia nyelvben, sőt érzésem szerint a közszellemben is, mert nekik már magától értetődő volt, amin én még mindig elámultam: hogy most szabadon demonstrálunk az utcán. És megmondjuk a magunkét a minisztériumnak. Tüntetésről személyesen csak egy kamaszkori, 56-os emlékem volt, elbeszélésből pedig a 68. májusit ismertem. Léon mindig figyelmeztetett: ha tüntetni mész, sose végy föl klumpát – ő egyébként ilyen vastag fatalpú, klaffogó lábbeliben szokott járni -, nem lehet benne rendesen futni, pedig tüntetésen muszáj, mert jönnek a rohamsisakosok és a vízágyúk.
Itt persze semmi ilyesmi nem történt. A tantestület a demonstrációt a tanítási program szerves részének tekintette, a pedagógiai szándék: az öntudatos állampolgár nevelése a társadalmi részvételre és a beleszólás jogának gyakorlására. Mentek a rövidnadrágos és copfos, cserfes kis tüntetők, szülők a kistestvérek babakocsiját tolva, tanítók és tanárok petícióval a kezükben; útközben jókat beszélgettünk, értelmesen telt a nap.
A hangulatos tüntetés elsőre eredménytelen volt, és az lett az utána következő sorozat is; a minisztérium csak évek múlva mozdult. De mozdult. És az öreg villa ma is áll Saint-Mandéban; negyedszázad elteltével egyszer elmentem megnézni. Néhányan még ott voltak a régi tanárok közül, nagyot kurjantva üdvözöltek, átöleltek, olyan szeretettel emlékeztek a két kis világosszőke magyar gyerekre, olyan őszinte érdeklődéssel tudakolták, mi lett belőlük, hogy belesajgott a szívembe a nosztalgia, és kifelé menet gyorsan orrot kellett fújnom.
Voltak azután nagyon másfajta helyszínei is a szabadságnak. Kedd esténként a kommuna felnőtt lakóinak egy része kollektíve elvonult a törökfürdőbe, míg Serge és egy házon kívüli régi barátja – az olasz szociológus, Florence kislányának apja – otthon maradt a gyerekekre vigyázni és mindenkinek vacsorát főzni: ez volt a fiús nap. A fiúk nemcsak jól főztek és barátságosan megterítve várták haza a többieket, de közben a gyerekekkel is foglalkoztak, és vacsora után elmosogattak. Háztartási munkák ügyében különben sem akadt konfliktus, mindenkinek megvolt a kellő arányérzéke, és végezte a dolgát.
A Marais negyed szép régi gőzfürdőjében kedd volt a koedukált nap, más szóval nudista, amikor fiúk, lányok, fiatalok, öregek anyaszült természetességgel jöttek-mentek szaunakabin, hőlégkamra, jeges medence és masszírozó vízsugár között, majd megtisztulva elnyúltak a pihenőszoba fapriccsein, végezetül pedig, továbbra is a bűnbeesés előtti kényelmes jelmezben, helyet foglaltak a fürdőhöz tartozó vendéglőben, ahol a hajukon keményített csipkecsíkot viselő, karcsú, bikinis felszolgálólányok olyan eleganciával surrantak magasra tartott tálcáikkal az asztalok között, mintha tökéletesen csupasz vendégeik estélyi ruhában és frakkban ülnének ott.
A legelső alkalom, amikor engem ide elcipeltek, súlyos megpróbáltatást jelentett. A befogadó kommuna tagjai maliciózusan figyelték, hogyan viselem azt, hogy nem viselek semmit. A kelet-európai lázadó úrilány gőgösen igyekezett természetesnek mutatkozni, de alig merte tekintetét a saját nagylábujjáról följebb emelni. Azt hiszem, jobban zavart mások látványa, mint a tudat, hogy engem láthatnak. A szabadság ekkora foka már zavarba ejtő volt.
Később, egy naturista telepen, az Atlanti-óceán partján, ezt is megértettem. Nagyon nagy szabad területen, ahol nincs más, csak az egyik oldalon a végtelen tenger, a másikon az ugyancsak végtelennek látszó homokdűnék és a szél, a szél, a hullámverés hangja, a sirályok röpte az égen… itt meztelenül sétálva – ha netán jön is szembe valaki, udvarias biccentés után megy tovább – átjárja az embert valami nagyon jó, amit talán legegyszerűbb energiafelvételnek nevezni. Nem kell ehhez semmi más, csak a szabad levegő.
Szabad levegő kell, minden értelemben.
Körülöttem mindenki szerette július 14-ét, a nemzeti ünnepet; a kávéházak a szokásosnál is tovább tartottak nyitva, minden utcasarkon szólt az élő zene, a járdákon, a tereken táncoltak a népek. Utcabál volt, népünnepély, nem kellett magasztos és hangzatos szavakat hallgatnunk a nagy francia forradalom jelentőségéről és egyedül igaz örököseiről. Egyszerűen csak jókedv volt, zene, tánc, ismerkedés: buli.
Miközben szépítkeztünk, készülődtünk, hogy majd lesétálunk a Bastille-hoz az utcabál legnagyobb forgatagába, láttam, hogy Charlotte valamelyik fiókból elővett egy széles és hosszú, kék-fehér-piros selyemszalagot, és a nemzeti trikolórral próbálta vörös hajgubancát a feje búbján csinosan összefogni. Néztem, néztem, mit csinál, és sóhajtva gondoltam: könnyű neki. Francia. Forrás: Mozgó világ.