Brünhilde Pomsel nem szerette a főnökét. Igaz, hatvanhat évig egyetlen mukkot sem szólt róla, önkéntes némasági fogadalmat tett, de most végre kimondta: Joseph Göbbels hidegszívű disznó volt.
Brünhilde Pomsel nem szerette a főnökét. Igaz, hatvanhat évig egyetlen mukkot sem szólt róla, önkéntes némasági fogadalmat tett, de most végre kimondta: a férfi hidegszívű disznó volt. Pomsel asszony, most hogy betölti a századik életévét, hosszas unszolásra – öt hónapig húzódó egyeztetés után – engedett a német Bild magazinnak, és terebélyes interjúban idézte fel a múltat, benne pedig a valahai főnök disznóságait.
A százéves nő a náci propaganda-miniszter, Joseph Göbbels titkárnője volt, a „hidegszívű disznó” neki diktálta a többi között azt a jelentést is, amely arról tájékoztatja Hitlert, hogy Berlin immár zsidómentes város.
Brünhilde 1942-től dolgozott a miniszter gyors- és gépírónőjeként, és nemigen kedvelte Dr. Göbbelst. „Rideg és távolságtartó” emberként írja le, sőt, „szörnynek” nevezi. „Nem kerülhettél közel hozzá. Soha, egyetlen személyes kérdést fel nem tett nekem, nem érdeklődött a hogylétem vagy az esetleges gondjaim iránt, s azt hiszem, a nevemet is csak az utolsó pillanatban, a vég eljövetelekor tudta meg. Elég könnyen megúszta azzal, hogy öngyilkos lett. Nyilván tudta, hogy a Szövetségesek úgyis halálra ítélnék…” – emlékezik Pomsel titkárnő a Bild hasábjain. Egyúttal el is ítéli az egykori főnök öngyilkosságát. „Sosem bocsátom meg, amit tett, és hogy képes volt megölni a saját ártatlan gyermekeit is!” – fogalmaz.
Tudnivaló, hogy Göbbels és az egész családja öngyilkos lett. Felesége, a fanatikus Magda – aki szinte imádattal csüggött a Führeren – saját kezűleg adta be hat kisgyermekének a ciántablettát (a legnagyobb, a 12 éves Helga, amikor rájött, hogy mi történik, nem akarta bevenni a ciánt, hevesen harcolt az életéért), majd a férje pisztolya elé állt. Ezt a jelenetet egyébként a pár évvel ezelőtti „A bukás” című film meg is örökíti.
Göbbels titkárnője az interjúban elismeri, hogy náci volt, de megpróbálja kicsinyíteni ennek jelentőségét. „1933-ban léptem be a pártba, de miért is ne tettem volna? Mindenki belépett!” – mondja. Tagadja, hogy bármit is tudott a holokausztról, s azt állítja, azon egyszerű oknál fogva nem tudott róla, mert Göbbels erről nem rögzíttetett vele írásban semmit, a hivatalos levelezésben erről nem esett szó, meg ő amúgy is politikailag tájékozatlan és buta kis nő volt.
Mindazonáltal Brünhilde Pomsel a náci vezetést kiszolgáló titkárnők közül az egyetlen, aki – igaz, több mint hat évtizeddel a rémségek után, de – rossz színben tünteti fel egykori főnökét. A történelem egyik legrémesebb szörnyalakját, Adolf Hitlert az őt túlélő titkárnője, Traudl Junge 2002-ben dicsérte: „Elismerem: Adolf Hitler elbűvölt. Kellemes főnök volt, és atyai jó barát. Szándékosan elnyomtam magamban minden figyelmeztető belső hangot, és kifejezetten élveztem a munkát mellette, egészen a keserű végig. Nem is az számított, amit mondott, hanem ahogyan mondta, és ahogyan tette a dolgokat” – mondta Junge 2002-ben, a halála évében. Ugyancsak viszonylag kedves szavakkal emlékezett meg a Führerről egy másik titkárnője, Christa Schröder, aki „Ő volt a főnököm” című emlékirataiban a többi között azt idézte fel, hogy Hitler apró ajándékokkal lepte meg munkatársait, és érdeklődött a magánéletük iránt is.
Lenézte és leszólta viszont a főnökét Joachim von Ribbentrop, náci külügyminiszter magántitkára. Reinhard Spitzy, aki a háború után elmenekült és Argentínában élt, egy amerikai újságírónak minősítette Ribbentropot.
„Felkapaszkodott kis német pezsgő-ügynök, aki megvásárolta a ‘von’ előnevet, és a felesége pénzéből élt” – mondta a titkár, azzal a fensőbbséggel, ahogyan csak egy osztrák arisztokrata tud fogalmazni. Forrás: Hetiválasz.hu